Ez a mai a tizedik napom Tajpejben, és mostanra végre sikerült átállnom az itteni időszámításra is, vagyis nappal vagyok ébren, és éjszaka alszom tajvani idő szerint. Nem volt egyszerű, de végül csak sikerült. Azt írja a wicked-pédia, hogy a jet lag kelet felé haladva erőteljesebb hatású, és átlépett időzónánként egy nap a kiheverésének ideje. Ezt nagyjából igazolhatom, tényleg kivoltam, és nyilván hajlott koromnak tudható be, hogy a hét időzóna átlépését csak kilenc nap alatt sikerült kihevernem. Csak azt nem értem, hogy azok mit csinálnak, akik mondjuk egy kéthetes nyaralásért utaznak 7-8 időzónát... Na, ez engem nem fenyeget, mert én ha elindulok ilyen messzire, akkor félévnél hamarabb nem nagyon megyek haza.
Tajvan nagyon komoly üdvözlőcsomagot állított nekem össze ideérkezésem alkalmából. Először is január 16-án megválasztották Tajvan első női elnökét Tsai Ing-Wen személyében, aki jogászprofesszor és a hírek szerint kedveli a macskákat és támogatja a melegházasságot. Már önmagában ettől is menőbb helynek tűnik ez, mint a nőtlen kormányú Magyarország. Dél-Koreában is az első női elnök volt poszton, amikor ott jártam, lehet, hogy szerzek egy ösztöndíjat Japánba is, hátha addigra nekik is összejön egy női miniszterelnök...
Az üdvözlőcsomag második darabja az Emirates légitársaság közvetítésével érkezett, ugyanis a Dubaj–Tajpej útvonalon közlekedő Boeing 777-esnek női első kapitánya volt. Azt kell mondjam, hogy ha magyar utasokkal lett volna tele a járat, komoly vastapsot kapott volna, olyan zökkenésmentesen tette le a gépet landolásnál. Ezzel kettőre növekedett azon alkalmak száma, amikor női első kapitánnyal repültem: Monika (Lufthansa), Christine (Emirates).
Az üdvözlőcsomag harmadik darabja volt ugyanakkor a legmegrázóbb. Érkezésem harmadik napjának hajnalán, kevéssel 4 óra előtt ugyanis egy 6.4-es földrengés volt Tajvanon. A jet lag-től nem tudtam aludni, úgyhogy a 30-40 másodpercig tartó rengést alkalmam volt teljes hosszában megtapasztalni. Az epicentrum a sziget déli részén, Tajpejtől viszonylag távol volt, de itt nálam, a 13. emeleten is komoly benyomást tett. Az egész valami zörgésszerű hanggal indult, azt hittem, hogy valaki rázza az ajtót és be akar jönni, majd kezdett remegni a vitrinüveg a konyhaszekrényben, és a szoba is csónakszerű ringásba kezdett, de leglátványosabb a plafonra rögzített lapostévé volt, ami inga szerűen kezdett himbálózni. Soha életemben nem éltem még át valamire való földrengést, de három és fél másodperc alatt rájöttem, hogy mi van. Érdekes, hogy egyáltalán nem ijedtséget, hanem ámulatot éreztem, hogy milyen szokatlan és érdekes, ami történik. Persze az egész nem volt ijesztően erős, elképzelhető, hogyha mélyen alszom, akkor nem is ébredtem volna fel rá. Minden esetre földrengésügyileg nem voltam különösebben felkészülve Tajvanból, és látva a tajvani földrengések listáját, rajta 7-es meg 8.3-as rengésekkel, örülhetek a 6.4-nek. És most már világos, hogy miért mondják, hogy nem az az érdekes, hogy a Tajpej 101 felépült (magassága 509m), hanem, hogy itt épült fel. Egyébként az internetes földrengés-nyilvántartás szerint három napja is volt egy 4.9-es rengés itt, de úgy tűnik, ez aztán már tényleg senkit nem érdekel errefelé – pont 4.9-es volt a 31 évvel ezelőtti veszprémi földrengés is, ami magyar viszonylatban egy komoly és emlékezetes esemény volt. A február 6-i földrengésben a legfrissebb adatok szerint 62-en vesztették életüket, javarészt olyanok, akik a 17 emeletes összeomlott lakóépületben voltak, melynek építtetőit azóta bíróság elé állították.
Nos, az üdvözlőcsomag tartalma után még néhány dolog az első benyomások közül...
Sok itt a kínai, de azért mégsem olyan sok. Szöulhoz képest egyszerűen nagyon kevés itt az ember! A város lakossága csak 1/3-ad, 1/4-nyi Szöulhoz képest, és a kínai új év miatt sokan valószínűleg el is utaztak. Az ünnepek után kiderül, hogy változik-e alapvetően a helyzet. Minden esetre nagyon furcsa, hogy a metrómegálló, amelyiknél lakom (Gongguang) rendre úgy fest, mint a budapesti 4-es metró vasárnap kora délután: üres. Valahogy egy ázsiai nagyvárostól nem ezt vártam.
Szöulnak is nagyon jellegzetes "szaga" van, de Tajpejnek még erősebb. Egyelőre úgy érzem, több itt a "büdös" étel, mint Koreában. Ez a szag valamiféleképpen szinte mindenhol ott van, furcsa keverék, amihez egy idő után nyilván hozzászokom majd. Viszont van valami (a tapasztaltabb itteni ismerősök szerint egyfajta büdös tofu), amit nem hiszem, hogy valaha is megszoknék. A lakóhelyemtől a metrómegállóhoz vezető útszakaszon van egy mobil kifőzde, ahol mindig lelkesen fogyasztanak a helyiek és ami olyan elképesztő bűzt áraszt, hogy minden alkalommal nagyon konkrét hányingerem van.
Az időjárásról azt képzeltem, hogy itt nincs is tél. Tévedtem, van, csak más kellemetlenségei vannak, mint a kontinentálisnak. Itt ugyanis nem ismerik a fűtés fogalmát, hiszen itt szerintük sincs tél, szóval, amikor télen január-februárban 12-14 fok van odakint, akkor ezt a lakásban is fűtés nélkül kell kibírni. Az idei év e tekintetben is extrém itt (talán ezt is az extrás üdvözlőcsomaghoz kellett volna vennem), ugyanis emberemlékezet óta nem láttak itt havat a hegyvidékeket leszámítva, viszont érkezésem előtt kb. egy héttel esett a hó Tajpej környékén. 50 éve nem láttak havat a teaföldeken, most azonban:
Az időjárási zűrzavarban a városi divatnak is igen érdekes konstellációi figyelhetők meg: nő szőrmegalléros kabátban és flip-flopban; a metrón egymás mellett csizmába és nagykabátba öltözött utasok, valamint rövid ujjú pólót és strandpapucsot viselők. A melegítőnaci műanyag strandpapuccsal és zoknival igencsak multifunkcionális öltözetnek tűnik itt. Egyelőre úgy érzem, errefelé nem fogok oly sokat ámuldozni a jólöltözött férfiakon, mint Szöulban :)
Viszont világos, hogy a legfontosabb divatkellék itt is a minél színesebb sportcipő, minden második bolt irtózatosan színes sportcipőkkel van tele, márkással és márkátlannal. Ugyanakkor ma az egyetemi kampusz környékén láttam egy kocogót, akin menő márkás sportpóló és rövidnadrág volt, meg flip-flop. FLIP-FLOPBAN kocogott! Egyelőre nem tudom, hogy ez egyedi eset volt-e. Meglátjuk!
