Nem viccelek, tényleg. Az a szuperség van, hogy itt minél többet soppingol valaki, annál nagyobb esélye van a lottónyereményre. Márpedig a soppingolás, az megy nekem. Tajvanon minden egyes vásárláskor a kapott blokk egy lottószelvény. A nyertes számokat kéthavonta húzzák ki, a főnyeremény 100 millió forintnak megfelelő összeg, és van 20 milliós, 2 milliós nyeremény is, egészen le 200 NTD-ig (1800 Ft). Már valószínűleg mindenki kitalálta, hogy 1800 Ft-ot nyertem :)

Nagyon lelkesen gyűjtögettem a blokkokat, mely tevékenység alkatilag egyébként sem áll tőlem távol, mert elhatároztam, hogy mindenképpen nyernem kell, mielőtt hazamegyek. Most, hogy sikerült, azt hiszem, be is fejezem ezt a tevékenységet, és bedobom a blokkokat a pénztárgépek mellett általában elhelyezett gyűjtőedényekbe, ugyanis a legtöbben jótékonysági szervezeteknek adják a blokkjaikat, melyek aztán az esetleges nyereményeket felhasználják. Állítólag az egész a számlafegyelem erősítése érdekében került bevezetésre, és tényleg mindenhol (kivéve persze az utcai dumpling árusokat) nagyon lelkesen ragaszkodnak hozzá, hogy a vásárló kezébe nyomják a blokkot.

Azon kívül, hogy nyertem a lottón, a tajvani énekesi karrieremet is sikerült megalapoznom. Június elején volt ugyanis itt a rendkívüli fontosságnak örvendő Sárkányhajó Fesztivál nevű többnapos népünnepély. Szerepelnek az ünnep alapját képező legendában öngyilkos bölcs (testének) megmentésére induló sárkányhajók, valamint a bölcs testétől a halakat elcsábítani hivatott, vízbe hajigált, bambuszlevélbe csomagolt rizspogácsák (zongzi). Ennek megfelelően az ünnep két fénypontját a mindenfelé megrendezett sárkányhajóversenyek, valamint a zongzi mértéktelen fogyasztása képezik. Tök unalmas egyébként, hogy itt minden ünnepi különlegesség is rizsből van, mintha a nem ünnepi kaják nem abból lennének :)

Lényeg, hogy ez egy fontos ünnep itt, és ebből az alkalomból a külföldi ösztöndíjas kutatók számára a Tajvani Nemzeti Könyvtár rendezett egy zongzi evéssel egybekötött kultúrműsort. A kultúrprogramot egyrészt egy jelentős helyi előadóművész szolgáltatta, aki kínai fuvolán játszott, másrészt pedig az önként jelentkező külföldi szkolárok  demonstrálhatták nemzeti kultúrájukat kis produkciókkal. Sejtettem, hogy a komoly szkolárok majd túlzásba viszik a komolykodást, és nem fognak tolongani a lehetőségért, úgyhogy a Kodály-módszer képviseletében, egykori énekkaros múltamat a nemzetközi szkolárok mulattatása érdekében vetettem be. A szomorútól a vidámig ívelő műsoromban a Tavaszi szél.. és a Bonchidai menyecskék kaptak helyet. Mondanom sem kell, fergeteges siker volt - komoly mulatós hangulatot idézett elő a Bonchidai menyecskék :) Egy csapásra híres lettem, úgyhogy már a Külügyminisztériumban is jól ismernek, mivel ők a kutatói ösztöndíj gondozói és képviselőik is jelen voltak a pompás műsoron :D

Azért a sárkányhajók versenyéről sem akartam lemaradni, úgyhogy az egyik napon kimentem a központi hajóverseny színhelyére, ahol a világ minden részéről érkező evezőscsapatok mérték össze tudásukat sárkányhajózásban. Több mint 200 csapat indult a seregszemlén, és ilyen hajókkal versenyeztek a Tajpejt keresztülszelő egyik folyón:

Az ünnep további hozadéka volt, hogy a hajóversenyre menet beleléptem egy irdatlanul mocskos pocsolyába, amitől szörnyű allergiás bőrelváltozás keletkezett a lábfejemen, úgyhogy alkalmam támadt megismerkedni a helyi gyógyászati ellátás egy darabkájával. Az egyetem rendelőintézetében voltam, ahol bámulatos szervezettség, rendkívüli hatékonyság és gyorsaság benyomását keltették. Például mire kijöttem az ajtón a rendelőből lényegében névre szólóan, lefóliázva adták kezembe a számomra felírt és pontosan csak a beszedni javallot mennyiségben kimért orvosságot. Amennyire hallottam, ez nem egyedi eset, az orvosi ellátás igen magas színvonalú és jólszervezett errefelé. Azért remélem, sokszor nem lesz rá szükség a továbbiakban.

Hipp-hopp eltelt két hónap blogbejegyzés nélkül. Nagyon könnyű belelustulni a blogírásba. Valamit majd próbálok behozni. Minden esetre a blogírási lustaságot lelkes sporttevékenység ellensúlyozta. A címbeli szám ugyanis nem az idén Tajvanon detektált földrengések száma (bár biztos, hogy az is megvan legalább ennyi), hanem a március óta általam lefutott kilométerek száma. Ez itt egyszerűen egy futóparadicsom, leszámítva az aprópici problémát, hogy június óta már éjszaka sem megy 28 fok alá a hőmérséklet, de gyakran este 9-10 órakor még 30-31 fok van, és esős évszak lévén, a páratartalom se éppen alacsony. Ezt leszámítva ideális hely a folyópart, amihez nagyon közel lakom, a testedzésre, és tele is van kocogókkal, gyaloglókkal és bringásokkal estefelé a partmenti kerékpárút/futópálya. Olyan pompás az egész útvonal, hogy egyszerűen nem lehet itt nem futni. 

Május 20-án beiktatták hivatalába Tajvan első női elnökét, Tsai Ing-went. Ebből az alkalomból mi másról is lehetne szó, mint nőkről és politikáról. Tajvanon prezidenciális rendszer van, tehát az állam legfőbb irányítója az elnök, ő nevezi ki a miniszterelnököt, illetve a kabinet tagjait. Az elnök közvetlen választások útján, négy évre nyer mandátumot, egyszer újraválasztható. Tsai 2012-ben indult először a választáson, akkor alulmaradt Ma Ying-jeou elnökkel szemben, aki a Kuomintang (Kínai Nemzeti Párt) színeiben 2008 és 2016 között volt Tajvan elnöke.

Mai posztomban a tajvani közlekedés általam eddig megismert szépségeiről fogok beszámolni, a poszt címével pedig a magyar amatőrfilmezés doyenje, Káldy Laci bácsi munkássága előtt tisztelgek, kinek A robogós ember című klasszikusát ezúton is mindenkinek ajánlom megtekintésre.

Szörnyen foghíjas a blogposztjaim sora, úgyhogy gyorsan írok egyet, mielőtt vége az áprilisnak. Ez még mindig a filmcímes bejegyzések sorozat - ezúttal Bán Róbert kevésbé emlékezetes 1965-ös filmjét idézem meg a címben, mivel múzeumi eseményekről is szó lesz... de előtte még rövid beszámoló a szeizmikus történésekről, amik kissé elszabadultak az utóbbi időben, szerencsére inkább mennyiségben és nem erősségben.

Ennek a posztnak a címét már vagy két héttel ezelőtt kigondoltam, azonban közben nagyon szomorú apropója is keletkezett. 2016. március 18-án ugyanis elhunyt Jan Nemec, a cseh újhullám egyik legzseniálisabb alakja, a posztcímbeli lenyűgözően csodás film rendezője. Úgyhogy először is rá emlékezve ígérjétek meg, hogy megnézitek ezt a filmet, ha még nem láttátok, ha meg már láttátok, akkor úgyis újra meg akarjátok nézni. RIP pan Nemec.

A matekos címadások után itt az ideje a filmes posztcímeknek... Ezen kívül káprázatos fotókkal próbálom elvonni a figyelmet lustaságomról, hogy milyen sokáig nem írtam bejegyzést. Pedig esemény és látnivaló volt bőven. Az újév ugyanis korántsem rövid ünnep errefelé, úgyhogy az utózöngék még március elején is javában észlelhetőek voltak mindenfelé, habár a tűzijátékok gyakorisága valóban jelentősen csökkent. Azonban a fény ünneplése más formában tovább tombolt.

Már tizennyolc napja nem volt földrengés Tajvanon. Ez megnyugtató, különösen ahhoz képest, hogy az utóbbi két hónapban tizenegy regisztrált földrengés volt az ország területén, többnyire 4-es és 5-ös között, de az itt nyilvánvalóan nem számít eseménynek.

Ez a mai a tizedik napom Tajpejben, és mostanra végre sikerült átállnom az itteni időszámításra is, vagyis nappal vagyok ébren, és éjszaka alszom tajvani idő szerint. Nem volt egyszerű, de végül csak sikerült. Azt írja a wicked-pédia, hogy a jet lag kelet felé haladva erőteljesebb hatású, és átlépett időzónánként egy nap a kiheverésének ideje. Ezt nagyjából igazolhatom, tényleg kivoltam, és nyilván hajlott koromnak tudható be, hogy a hét időzóna átlépését csak kilenc nap alatt sikerült kihevernem. Csak azt nem értem, hogy azok mit csinálnak, akik mondjuk egy kéthetes nyaralásért utaznak 7-8 időzónát... Na, ez engem nem fenyeget, mert én ha elindulok ilyen messzire, akkor félévnél hamarabb nem nagyon megyek haza.