Ennek a posztnak a címét már vagy két héttel ezelőtt kigondoltam, azonban közben nagyon szomorú apropója is keletkezett. 2016. március 18-án ugyanis elhunyt Jan Nemec, a cseh újhullám egyik legzseniálisabb alakja, a posztcímbeli lenyűgözően csodás film rendezője. Úgyhogy először is rá emlékezve ígérjétek meg, hogy megnézitek ezt a filmet, ha még nem láttátok, ha meg már láttátok, akkor úgyis újra meg akarjátok nézni. RIP pan Nemec.
Szóval ebbe a posztba gyűjtöttem pár ünnepséges/vendégséges dolgot, amik mostanában zajlottak. Mert még februárban volt itt például egy nemzetközi könyvfesztivál is, aminek – csodák csodája – Magyarország volt a díszvendége. Nem tudom, hogy ez már a világhírű keleti nyitás hatása-e, de kétségtelen, hogy nem sikerül mostanában elég messzire utaznom, hogy Mo. ne érjen utol valahogy. Lényeg, hogy a könyvvásár nem volt kicsi, de annál frusztrálóbb, mivel 99%-ban kínai könyvek voltak kiállítva – sose voltam még olyan helyen, ahol ennyi könyv volt és ennyire kevés kísértés, hogy vegyek valamit :)
Volt tehát csodás magyar pavilon, "nemzeti színű híd a kultúrák között", értiteeeek?
És volt persze panem et circenses: Mautner Zsófi magyarosat látványfőzött, a legények pedig húzták a talpalá valót.
Szerencsére azért sikerült némi színvonalas és modern magyar irodalmat is becsempészni, bár ez nyilván a PR szakemberek réme, mer' ugye nem látványos. De volt érdekes beszélgetés Dragomán Györggyel, akinek nagy sikerű A fehér király című könyve már egy ideje megjelent Tajvanon kínai fordításban.
Nádas Péter Párhuzamos történetek c. regényének kínai megjelenése azonban épp mostanában zajlik, úgyhogy ő, ha nem is személyesen, de kiemelt díszvendég volt a standokon:
A Nádas regény első kötete nemrégiben meg is kapta Tajvanon a legjobb idegen nyelvről fordított könyv díját, és amennyire meg tudtam állapítani, a könyvfesztiválra az első két kötet készült el, ők azok:
Egyébként az eddigi tapasztalataim azt mutatják, hogy a tajvaniak tájékozottabbak Magyarország ügyben, mint amennyire szerintem a magyarok tájékozottak Tajvan ügyben. Igaz, hogy itt egyetemi körökben mozgok elsősorban, és még a sarki 7eleven-ben is szinte az összes eladó egyetemista – szóval lehet, hogy nem kell a dolgot túlértékelnem, mert nem az átlagot mutatja. De azért érdekes a közértben az eladóval beszélgetve tapasztalni, hogy amikor megtudja, honnan jöttem (egyrészt örül a kuriózumnak, hogy nem Angliából vagy az USÁ-ból), másrészt a Magyarország szó hallatán egyből kifejti, hogy nagy rajongója Budapestnek. Én nem tudom, nálunk hány (megkockáztatom: egyetemista) tudná azonnal, hogy mi Tajvan fővárosa... Másrészt az egyetemi oktatók között, akikkel beszélgettem találtam olyat is, aki kínai irodalommal és színházzal foglalkozik, szóval nem történész vagy ilyesmi, és az Osztrák-Magyar Monarchia ügyeiben is eléggé otthon volt – azt mondja, erről tanulnak itt az iskolában.
A másik, ami szimpatikus itt nekem az egyetemi szkolárokban, hogy nagyon szeretnek ünnepelni és meg is adják a módját. Első találkozásom az itteni fogadó intézményem, a National Taiwan University Tajvani Irodalom Intézetének oktatóival és munkatársaival is egy kellemes újévköszöntő intézeti étteremlátogatás keretében zajlott. Egy Hakka éterembe hívta meg az intézetvezető (mondanom sem kell, nő az intézetvezető :) az egész kompániát. Úgy tapasztalom, hogy ez Koreához hasonlóan itt is szokás, hogy a főnök/vezető/tanár időről-időre megvendégeli a beosztottjait/diákjait. Egyik oldalon a feltétlen tisztelet a feljebbvaló felé, a másik oldalon cserébe egyfajta gondoskodás, törődés az "alattvalók" irányában.
A Hakka egy dél-kínai népcsoport, mely jelentős számban él Hongkongban és Tajvanon is, és speciális konyhája van, ami azonban a kínai területeken kívül nem annyira ismert. Az alapanyagok ugyanazok, mint más kínai konyhákban, de jellegzetesen kevéssé fűszerezettek az ételek, a természetes ízek kiemelésére koncentrálnak. A húsok elkészítése az egyik specialitásuk, szinte bármit képesek omlósra főzni úgy, hogy közben ízletes marad. Erről kevéssé tudok beszámolni, mert bármennyire is nagyszerűen van elkészítve, én inkább kerülöm a húst, úgyhogy itt is a húsmentes megoldásokat választottam a hatalmas forgó asztalról – és abból is volt szép számmal. Nekem talán a legfurcsább az volt, hogy – a mocsin kívül, ami egy édes, nyúlós rizstészta – az édességek/desszertek folyékony formában érkeztek. Mindenféle színű és állagú édeskés folyadékok voltak: volt halványzöld tejes teaszerű dolog úszkáló tápiókagyönggyel, volt sötétbarna folyadék zselészerű úszkáló dolgokkal. Mondjuk nekem egy szelet Eszterházy torta jobban esett volna :)
A március sem múlik azonban el akadémikus ünnepi sokadalom nélkül, ugyanis a Tajvani Irodalom Intézet egyik professzorának 70. születésnapját is illendően meg kellett ünnepelni. Itt nyílt alkalmam asztalszomszédommal az Osztrák-Magyar Monarchiáról értekezni, miközben másik asztalszomszédomat, egy koreai vendégprofesszort én próbáltam lenyűgözni 15 szóból álló koreai szókincsemmel. Azonban a legnagyobb sikert mégis azzal arattam, hogy nem találtam félelmetesnek a gyűszű méretű pohárba kitöltött 58 fokos Kinmen kaoliangot egy hajtásra kiinni, és simán beszálltam egy második körbe is. Otthon az 54 fokos házi pálinkát feles pohárból szokás inni, és a két gyűszű még igen messze volt ettől, de nem akartam tovább villogni, mert még valami rosszat gondoltak volna...
Egyébként a tajvaniak tradicionális születésnapi desszertje a vörösbabkrémmel töltött, barack alakú bukta. Ez a vörösbabos bukta, mint éppen a minap megtudtam ebből a Miyazaki filmek jellegzetes ételeit tárgyaló posztból, igen sok ázsiai országban népszerű, én Koreában mondjuk nem találkoztam vele. Szóval ennek a buktának a speciális, barack alakú változatát fogyasztják itt, ami a legenda szerint az örök életet jelképezi. Lefényképeztem a sajátomat, így nézett ki:
Vegyük észre a kis rózsaszín pöttyöt a tetején – az jelképezi, hogy a baracknak rózsaszínnek kellene lennie, de a sok ételfesték meg nem egészséges :)
A másik kötelező rituálé mindig és mindenhol, itt és Koreában is, a csoportkép:
Középen az ünnepelt, de én most a tőle jobbra ülő, karba tett kezű úrra hívnám fel a figyelmet. Ahogy asztalszomszédom nemes egyszerűséggel fogalmazott, ő Ázsia Hemingway-e, Pai Hsien-yung regényíró. Írásaiból filmek is készültek Tajvanon, úgyhogy most el is jött az ideje, hogy megismerkedjek az ázsiai Hemingway írásaival – szerencsére vannak angol fordítások.
Ezen kívül egy nemzeti "ünnep" is volt még február végén. A "Február 28-i Incidens" névre hallgató esemény 1947-ben történt. 1947 februárjában Tajpejben tüntetők követelték a kínai kormányzótól az igazgatási rendszer megreformálását, s miután ez nem teljesült, a tiltakozás az egész szigetre kiterjedt. Válaszul a Csang Kaj-sek vezette kínai kormány rendfenntartó erőket küldött a szigetre és sok ezer civil vesztette életét a "rendteremtésben". Csang Kaj-sek és kormánya azután 1949-ben menekült Tajvanra. A tajvani kormány 1995-ben kért hivatalosan bocsánatot polgáraitól az 1947 februári események miatt, és azóta nemzeti emléknappá nyilvánították az évfordulót. Ezen a napon az utóbbi időben egyre hevesebben törnek felszínre a Csang Kaj-sek és az általa vezett Kuomintang (Kínai Nemzeti Párt) elleni érzelmek is. Idén számos városban rongáltak meg CKS emlékhelyeket, szobrokat. Volt ahol a "Tajvan Hitlere" és a "Február 28 az ő bűne" feliratokat aggattak CKS szobraira. A jelenlegi (a Kuomintang színeiben kormányzó) elnök idén is nyilvánosan bocsánatot kért 228 miatt, de az indulatok továbbra is nagyon élőek az incidenssel kapcsolatban.
Mivel is zárhatnám mással e mai posztot méltóbban, mint kedvenc tajvani rendezőm, Tsai Ming-liang egyik remek jelenetével, mely a CKS-hez fűződő bonyolult érzelmi viszonyt önti zenés formába:
