Szörnyen foghíjas a blogposztjaim sora, úgyhogy gyorsan írok egyet, mielőtt vége az áprilisnak. Ez még mindig a filmcímes bejegyzések sorozat - ezúttal Bán Róbert kevésbé emlékezetes 1965-ös filmjét idézem meg a címben, mivel múzeumi eseményekről is szó lesz... de előtte még rövid beszámoló a szeizmikus történésekről, amik kissé elszabadultak az utóbbi időben, szerencsére inkább mennyiségben és nem erősségben.

Három nappal ezelőtt volt egy 5.6-os, ami elég ijesztő volt, szörnyen rázta az épületet, de szerencsére csak 5-6 másodpercig. Ha tovább tartott volna, komolyan megijedek. Volt olyan nap azóta, amikor 15 földrengés volt a közelben... mondjuk ma eddig csak 7, mindegyik 4-es közeli. Viszont már nem tudom eldönteni, hogy mikor érzem és mikor nem, mert valószínűleg mostmár hallucinálom is néha, hogy mozog a szoba, akkor is, ha nem mozog. Remélem, ezen a perióduson hamar túljutok. 

De vissza a múzeumhoz. Az utolsó blogposztom óta eltelt idő legfontosabb történése a Tsai Ming-liang kiállítás volt a Tajpeji Nemzeti Oktatástudományi Egyetem Galériájában. Tsai az ún. "lassú filmek" Spielbergje, vagy másképp szólva a tajvani Tarr Béla :) Vagyis olyan rendező, aki hazájában 10 000 nézőt csinál, de a világon mindenhol ismerik a filmművészetért rajongók, a magamfajta filmszkolárok pedig elalélnak nagyszerűségétől, miközben az egyszeri mozijárók fel nem foghatják, hogy mi a jó abban, ha egy fix kamerával felvett képen 5 teljes percig nézzük egy üres mozi nézőterét egy filmben. Pedig bizony mondom, nagyszerű az a jelenet a Goodbye, Dragon Inn-ben!

Tsai valójában egész ösztöndíjas itt tartózkodásomnak is centrális szereplője, a tudományos kutatás tárgya, úgyhogy gigantikus szerencsém, hogy éppen most tért vissza a múzeumba – két éve ugyanitt volt már egy kiállítása. A kiállítás azt jelenti ebben az esetben, hogy három, az utóbbi időben készült filmjét installációszerűen, három kiállítótérben vetítették az egy hónapos időtartam alatt minden nap délután 6 óra és éjfél között. Ezen túl mindenféle extra programok is társultak a vetítésekhez. Az egyik film és a kiállítás címe "No No Sleep" volt, viszont hétvégéken éppen hogy benn lehetett aludni a múzeumban, a párnák az installáció részeként adva voltak, hálózsákot mindenki maga hozott. Az egyik hétvégén még családi ottalvás is volt, 50 sátrat állítottak fel a kiállítóterekben és a galéria melletti udvaron, amit családok bérelhettek ki egy éjszakára. A sátrak mind bérlőre találtak, és a gyerekeknek maga a rendező mondott esti mesét elalvás előtt.

Tsai Ming-liang egyébként is nagyon aktív volt, több estén-éjszakán át szórakoztatta közönségét énekléssel – zongorakísérettel adta elő kedvenc dalait, és bizonyos estéken népszerű énekesek is felléptek vele együtt a kiállítótérben. Ezen kívül tartott előadásokat is a filmjeiről különböző egyetemi kampuszokon Tajpejben a kiállítás ideje alatt. Valamint azt is nagyon komolyan vette, hogy a filmeket nem elég megcsinálni, de el is kell juttatni a közönséghez: úgyhogy folyamatosan járta a várost, egyetemi kampuszokon, éjszakai piacokon és könyvesboltokban saját kezűleg árusította a jegyeket a kiállításra. Én is egy ilyen alkalommal szereztem be tőle egy dedikált kiállításjegyet:

A promóció minden esetre jól sikerült, és valószínűleg a záró hétvége zenés fellépőit is jól választották meg, mert az utolsó pénteken este például 1600-an voltak a múzeumban... ekkorra a múzeumban alvási kedv is a tetőfokára hágott, úgyhogy igen nehezen lehetett csak párnához jutni a záró hétvégén :)

Magukról a filmekről most nem írok, azokról majd máshol...

A másik pompás szerencsém, hogy éppen a kiállítás zárásával egy időben – valószínűleg utoljára – játszotta a Cloud Gate színház a The Monk from Tang Dynasty című színpadi performanszot, melyet Tsai rendezett, filmjei állandó főszereplőjének közreműködésével. Itt egy kis ízelítőt lehet megtekinteni belőle:

Ez a két és fél órás produkció is szigorúan csak azoknak ajánlható, akik hozzám hasonlóan nagy élvezettel képesek figyelni, ha nagyon sokáig elég lassan történik valami, és beérik olyan dramaturgiai fordulatokkal is, melyek során nem hal meg senki és a világot sem kell megmentenie nevetséges jelmezekbe öltözött képregénykaraktereknek. 

Amit Tsai a filmekben és ebben a színpadi produkcióban is csinál, az lényegében egyfajta művészeti meditáció. Az eljárások és technikák nagyon szépen rímelnek a kínai buddhista meditáció gyakorlatára. Ez az, amire a rosszmájú mindent-jobban-tudók azt szokták mondani, hogy csak a transzcendenciára kiéhezett sznobok kajálják. Hát, nem tudom, de szerintem az egy jobb világ lenne, ahol sokan lennének vevők az efféle meditatív tapasztalatokra...